Az együttérzésről

Létezik egy félreértés az együttérzéssel kapcsolatban: hogy azzal segítünk, ha tényleg „együtt érzünk“ a másikkal, hogy az valamilyen módon segít, ha ugyanazokat az érzelmeket éljük át, mint ő. Ha „osztozom a fájdalmában“, azaz épp olyan ramatyul érzem magam, mint ő. Ez annyira mélyen belénk lehet ivódva, hogy egyenesen bűntudatunk van, ha nem érezzük mi magunk is rosszul magunkat, mintha ilyenkor nem lennénk elég jó barátok, családtagok, sőt elég jó emberek. De az együttérzés nem az, ha összeroskadunk a másikkal együtt — akkor már nem egy, hanem két ember fog erőtlenül feküdni a földön.

A valóság ennek éppen az ellenkezője: azzal segítünk, ha mi nem omlunk vele össze, de persze nem is zárjuk ki vagy kicsinyeljük le az ő fájdalmát — látjuk és elismerjük azt, mégis meg tudunk marad a saját integritásunkban, a példánál maradva: két lábon állva. Ha ott vagyunk a másiknak, mint valaki, akire tud támaszkodni, akibe kapaszkodva újra fel tud állni ő is.

Ez nem könnyű. Vékony a határ aközött, hogy hagyjuk, hogy megérintsen valaki fájdalma, de megmaradjunk a saját belső egyensúlyunkban, erőnkben, és aközött, hogy elborítson minket is.

Ráadásul félünk a fájdalomtól, nem szeretnénk magunkhoz engedni — inkább oda se nézünk az utcán például, ha emberi szenvedéssel találkozunk. De ez nem is csoda: mindannyiunknak megvan a magunk története, poggyásza, persze hogy azt érezzük, hogy még valami a tetejébe már sok lenne.

Ha ennek ellenére mégis tudunk elég bátrak lenni ahhoz, hogy megengedjük, hogy hasson ránk, megérintsen, de ne borítson el valaki fájdalma, akkor különös dolog történik: ahelyett hogy összetörne a szívünk, csak a körülötte lévő kemény kéreg törik össze, és természetes módon megjelenik mindaz a belső erő, együttérzés, emberi melegség, amivel rendelkezünk. Olyan belső mélységekhez, erőforrásokhoz férünk hozzá, ami nemcsak annak hasznos, akinek így valóban segítséget tudunk nyújtani, de a saját életünk is mélységet és színt kap. Ahelyett, hogy két ember omlott volna össze, kettő gazdagodott.

Persze lehet, hogy a másik azt szeretné (azt hiszi, hogy azt szeretné) tőlünk, hogy igenis feküdjünk mellé a porba. Hiszen annyiszor megtettük már, nem? Elég volt csak felhívnia telefonon. Ha így dolgozunk az együttérzéssel, annak ezért meg lehet az az érdekes hatása, hogy egyes emberek szerint megváltoztunk, már nem vagyunk olyan jó barátok, nem hívnak annyiszor, nem akarnak velünk időt tölteni. Nem csoda, hiszen nekik valójában sosem a segítségünkre volt igazából szükségük, hanem hogy nézze, sőt igazolja valaki a saját drámájukat, és ha lehet, még le is szívjanak tőlünk egy kevés (vagy sok) üzemanyagot hozzá. Biztosan fel tudsz idézni olyan alkalmat, hogy valaki csak mondta, mondta a problémáját, ki és hogyan volt igazságtalan vele és így tovább, anélkül, hogy rád különösebb szerep hárult volna azon túl, hogy egyetértően hümmögj és bólogass, hogy igen, neked tényleg nagyon rossz, és igen, igazad van. Szegény te. Szinte biztos, hogy egy ilyen beszélgetés után úgy érezzük magunkat, mint akit kimostak (sőt ki is centrifugáltak), ami nem is csoda: valaki a saját drámájához igénybe vett bennünket, az érzelmeinket. De persze miért is ne tenné, ha egyszer engedjük? Nos, ők lesznek azok, akik egyre kevésbé tűnnek fel a színen, amikor már nem vagyunk hajlandók részt venni ebben a játékban.

Amit ők sem tudnak, hogy valójában nekik sem erre van szükségük. Lehet, hogy tudatosan-tudattalanul azt szeretnék, hogy valaki üljön be velük a mozijukba, és nézze a filmet, aminek ők a tragikus hősei — de van különbség aközött, hogy mit szeretne valaki, és mire van szüksége. Nekik igazából, mélyen arra van szükségük, hogy valaki kint maradjon, és emlékeztesse őket rá, hogy halló, van egy világ a mozin kívül is, elég tágas és világos, bármikor kijöhetsz, én itt leszek. Az igazi segítség ez.

Kép: Julien de Salaberry / Unsplash